Igen mert sokáig nem volt. Történt ugyan is, hogy összeszarta magát a gép a szerver alatt ami kiszolgálta a blogot (is). Egyik nap még volt szikla meg blog a következőnapon meg semmi. Leállt minden, a levelezés is. Kértem újraindítást megjavult, megnyugodtam, 10 perc múlva megint nem volt. Pár próbálkozás után kiderült, hogy nem nagyon tudok mit kezdeni a dologgal, én Angliában a gép egy szerverteremben Budapesten. A következő hazalátogatás során aztán szépen a honom alá csaptam és hazavittem a szerver. Most is ott csücsül az asztal alatt, csak már nincsenek benne a diszkek, azokat kiszereltem és kijöttek velem Angliába. Mert egyértelmű volt, hogy azt a gépet nem érdemes életre kelteni. Mindent cserélni kellett volna benne. Szépen elengedtem a kezét. Így mellesleg a szerverhely havidíját is megspórolom szépen.
Igen megint voltunk mászni a kedvenc szigetünkön. Szerencsére vannak ezek az írások, így aránylag könnyen kiszámolható, hogy ez volt kilencedik alkalom. Voltunk ez alatt a 9 év alatt jó pár más helyen is mászni de kimondható, hogy egyik sem közelíti meg Kalymnost. És ez a tökély most csúcsra volt járatva.
A két hét alatt minden nap jó idő volt. Még az nap is amikor délutánra esőt ígértek. Minden délutánt a strandon töltöttünk. Egyszerűen hibátlan időjárásunk volt.
Már le sem merem írni mikor törtét az eset, úgy el vagyok maradva. Pedig ezt a blogot kicsit magunknak is írjuk mintegy naplót és kimondottan sokszor nézzük vissza, ha felmerül a kérdés, hogy mikor is volt, hogy is volt. A lényeg, hogy ez még tavaly történt. Katinak ki kellett vennie a maradék szabadságát. Szántunk belőle síelésre, hazaútra de még így is maradt pár nap. Már rég vágytam arra, hogy eljussak Hamburgba (a miértről majd később). Ilyeneken nem szoktunk sokat gondolkodni (néha veszélyesen keveset), tehát a fővonal adott volt, erre fűztünk fel még Amszterdamot és Brüsszelt. Három részben tervezem átadni az élményeket.
Nem tudom hogyan került sor arra a beszélgetésre amiből kiderült, hogy egyik barátunk épp elhagyni készül a Google-t. De a lényeg az volt, hogy felmondott és még 1-2 hónap volt hátra az ott dolgozásából. Ennek miértjéről majd később. Szó szót követett mikor is megjegyezte, hogy ha meg akarjuk nézni a londoni főhadiszállást akkor igen csak csipkedni kell magunkat. Mi van? Be lehet menni? Nekünk sem kell kétszer mondani, hogy egy ilyenre vállalkozzunk.
Mindez még januárban történt mert bár az ötlet még az előző év végén történt a karácsony körüli szabadságok miatt hosszú hetekig nem volt alkalmas időpont ami mindenkinek jó lett volna. Végül kijelöltük január negyedikét amikor is begurultunk Londonba és elmetróztunk St. Pancrashoz, ennek közelében van az új(!) google iroda. Ide nem lehet ám csak úgy bemenni, viszont a látogatókra remekül fel vannak készülve.
Sokszor voltunk Kalymnoson annál is többször írtam már róla. Mellesleg te tudod hányszor voltunk? Mert én nem, ismét utána kellett néznem. Azt hiszem a helyről, a mászásról, az időjárásról, az odaútról már minden megírtam. Ezeket nem ismételném. Te meg tudod tenni de kiadós feladat lesz. Most csak az emberekről lesz szó.
Mikor 3-4-ik alkalommal mentünk Kalymnosra már megismertek minket a vendéglősök, boltosok és őszintén kedvesen fogadtak. Most már többen név szerint köszöntenek és jókat beszélgetünk. Sokuknak ismerjük az életét, részben a családját. Kezdjük Katerinával.
A plafonra általában csak világító berendezések szoktak kerülni. Nálunk ezek hiánytalanul megvoltak és mi mégis kifúrtuk a plafont. Hogy miért? Ehhez menjünk vissza kicsit az időben.
Évekkel ezelőtt kaptunk Csabitól egy TRX-et. Ez egy edző eszköz amivel nagyon sokféle gyakorlatot lehet végezni. Na ezt akartuk mi a plafonra akasztani. Ez az előző lakásunkban egyszerű volt mert ott építettünk egy kis mászófalat és ott csak egy csavart kellet betekerni az egyik lukba és már lehetett is felakasztani a cuccot. Itt viszont nincs mászófal és nem is lesz, tehát más megoldás kellett. Lehet úgy is használni, hogy az ajtóba csípteti be az ember de akkor korlátozott a használati érték. Tehát fel kell akasztani. Gondolkodtunk sokat, hogy a kertbe csinálunk valami hintaállvány félét, azonban ezt végül is elvettettük, mert nem akarunk semmit a kertbe ami az amúgy sem nagy méretéből még lecsípne.
Mostanra már már mindenki hallott a történetről de mégis megemlékezek itt róla, hogy ne nyom nélkül tűnjön el. Most, hogy már nincs jöttem rá, hogy nagyon szerettem ezt a gépet.
Az történt ugyan is, hogy elmentünk a városba az egyik parkba sétálni. Na jó, pokemonozni séta közben. Nagyon szép száraz, meleg őszünk volt, jól esett még kimozdulni. Mivel nyáron erősen rákaptunk a bringával városba járásra egyértelmű volt, hogy kocsi nem jöhet szóba. A park bejáratánál vannak biciklik kikötésére szolgáló helyek, oda láncoltuk a két bicajt. Itt egy régi, költözős kép róluk.
Nehéz újra kezdeni az írást amikor az ember elveszítette az egyik leghűségesebb olvasóját. Ezért is támadt mindig jobb ötletem mikor eszembe jutott, hogy ezeket a rég történt dolgokat meg kéne írni. Pedig történések vannak folyamatosan, most a legrégebbiekből pár darab.
A legegyszerűbb történet ez a darázsfészek.
Ennek semmi más apropója nincs, minthogy végre lehet itt is kapni friss élesztőt. Kati vette észre a töröknél. Amúgy román élesztő de ezt csak az érdekesség kedvéért. Láthatóan remekül működik.
Viharos napok után, melynek híre még Magyarországra is eljutott, verőfényes reggelre ébredtünk. Éjjel még ropogtatta a tetőt a tomboló szél, reggelre mintha elfújták volna (haha). Kati indult le előbb a földszintre, én még a másodikról viccesen megkérdeztem, hogy van-e még kerítésünk. Mire némi hatásszünet után jött az őszintén döbbent válasz: nincs. Angliában hagyománya van annak ugyanis, hogy valami megmagyarázhatatlan okból nagyon gyenge kerítéseket építenek majd ezeket minden tavaszi vihar után újra csinálják. Na de nézzük milyen kép fogadott minket azon a reggelen.
Két héttel ez előtt megnéztük az időjárás előrejelzést és nem voltunk elégedettek vele. Ezért gyors elhatározással elmentünk magunktól oda ahova másokat küldeni szoktak. (Tényleg tudja valaki, hogy miért negatív az ha valakit elküldenek melegebb égtájakra?) Remek 3 napot töltöttünk Alicantéban egy kis drámával.
Péntek késő este érkeztünk, hogy a hosszú hétvégét jól ki tudjuk használni. Bár komoly programokat nem terveztünk mégis sikerült kitölteni az időt. Két kötött dolog volt az egyik a Volvo Ocean Race Museum nem túl tág nyitvatartási idővel a másik a piac szintén hasonló korlátokkal. Mindkettőt sikerült az első napba bele tenni. Erre azért is törekedtünk mert erre a napra ígértek rosszabb időt amiből csak annyi lett, hogy volt egy kis zápor. A múzeum felejthető volt, kicsi és nem túl érdekes, viszont volt egy ablaka arra a helységre ahonnan a versenyeket irányítják, és követik, na azt megnéztem volna közelebbről. Még így használaton kívül is (most éppen nem zajlik verseny) nagyon érdekes volt. Jól nézett még ki a két eredeti hajó ami az épület előtt volt. Erről a verseny sorozatról halottam már de eddig nem igazán érdekelt, de most, hogy láttam milyen komoly technika áll mögötte egész más a helyzet.
Kiknek kell feljönni ugye? Akik leszakadtak. A konyha polc is így járt. Szerencsére nem úgy, hogy az egész polc elindult lefelé, hogy összetörje az alatta levő porcelán edényeket, majd onnan továbbhaladva együttes erővel a legalul elhelyezkedő tányérokat. Éppen csak az egyik sarka engedett el, de Kati észrevette és akcióra késztetett.
Az egész előzménye az, hogy az eredeti polc mennyiséget megnöveltük még valamikor tavaly és ehhez nyomtattam polctartó pöcköket. Minden szép és jó volt de ez a polc egy kicsit túl lett terhelve és a polctartó megadta magát. Legegyszerűbb az lett volna, ha nyomtatok új pöcköket és a terhelést elosztva kicsit kíméletesebb elbánásban részesülnek. De én szeretem a kihívásokat. Tehát gyártsunk erősebb tartókat. A forma kötöttségéből adódóan erősebb kiinduló anyag kell. Tehát a nyomtatás kizárva. Kicsit mérlegeltem, hogy rézből vagy vasból készüljön, végül az utóbbi mellett tettel le a voksot.
Főleg azoknak a figyelmébe ajánlom akik kifogásolják a magyarországi szolgáltatásokat és elégedetlenkednek a magyar szerelőkkel (persze néha okkal). A tévénkről lesz szó, illetve a volt tévénkről, illetve az újról. Á hagyjuk!
Amikor beköltözünk a házba, egyértelmű volt, hogy hol van a helye a tévének. A falon. Az említett fal viszont gipszkartonból van megalkotva, azaz a teherbíró képessége erősen limitált. Azóta jól kiokosodtunk a gipszkartonra rögzítés mikéntjéről, de az továbbra is egyértelmű, hogy súlyos dolgokat nem érdemes a falra aggatni mert esetleg nem marad ott. Erre rímelt még, hogy a régi tévénk áram fogyasztása figyelemre méltó, és nem a helyes irányban. Ekkor született meg a második tévénk, ami töredék fogyasztású és súlyú, a régi tévét pedig a vendégszobába száműztük. Minden nagyon szép és jó volt sokáig. Aztán az új tv alján megjelent egy zöld pötty ami ettől kezdve világított ha kellett, ha nem. Ez csak focimeccsek alatt nem volt zavaró, minden más esetben erősen.