Több mint 2 hete számoltam be a sérülésemről és az ebből adódó helyzetről. Azóta nem is írtam semmit. Ennek oka, hogy szinte semmit nem tudtam csinálni. A leghősiesebb tettem egy fűvágás volt jó sokáig, no meg egyszer csináltam palacsintát. Bizony egy palacsinta sütés is gond volt mert mire azzal végeztem csak a tűzhely előtti ácsorgástól fájt a lábam. A kertben elkezdett munkák elakadtak teljesen, futni természetesen nem voltam. Pedig múlt vasárnap volt a North Down. Tulajdon képen szerencse, hogy Kati azon a hétvégén ügyelt és jó előre kifejtette a béli véleményét, hogy igen csak rossz néven venné ha nélküle indulnák el. Ezért nem is neveztem. Csak a szívemet fájdítani bicegtem el célhoz. Már mankó nélkül.
Ez most nagyon nem hiányzott. Igaz máskor sem. Egy sérülés soha nem hiányzik. Pont most amikor kezdtünk újra hosszabbakat futni, mert már nem volt gond a térdünkkel, akkor végképp nem. Mert azzal kalkulál az ember, hogy egy maraton leteríti de azzal nem, hogy egy rossz lépés és máris megvan a sokhetes kihagyás.
Egy héttel ezelőtt szerdán egy hosszú futás volt esedékes. Előzőleg már megfutottuk az erdő és folyópart kombinációját amiben sok terep van és kevés beton és most, hogy beindult a természet nagyon kellemes érzés mozogni benne. Mivel már jól ismert volt az irány adtam Katinak pár perc előnyt, hogy valahol a táv fele közelében érjem utol és így fussunk együtt. Nagyjából a harmadik és feledik kilométernél, épp kiértem volna az erdőből, egy lejtős ösvényen rongyoltam lefelé amikor egy rossz lépést tettem és kibicsaklott a bokám. Eléggé fájt de volt már ilyen. Gyorsan felültem lekaptam a cipőt és kézzel megmozgattam a bokámat. Mivel a lejtőn lefelé futás és szűk hely miatt nem tudtam kikönnyíteni a mozdulatot ezért éreztem, hogy most egy kicsit jobban elintéztem magam, de futottam én már sokat bicsaklás után ezért szépen összeszedtem magam és éreztem is, hogy nincs nagy baj, tudok futni. Egy pillanatra villant csak meg, hogy talán nem kéne mind a 20-at végig menni, de akkor viszont szólnom kell Katinak, hogy ne ijedjen meg amiért nem érem utol. Tehát előbb utol kellett érnem. Mivel legalább egy percet ültem a bokámat masszírozva a földön ezért kicsit belehúztam. Iszonyat szerencsém volt, jött egy vonat és a sorompó megakasztotta a csajt. Ép csak újra indult amikor hallótávolságba került és kiabáltam neki, hogy várjon meg. Addigra már szúrt egy kicsit a bokám. Aztán amikor odaértem és megálltam akkor már tudtam, hogy vége a futásnak, nagyon elkezdett fájni a lábam. Annyira, hogy már csak a legközelebbi autóval elérhető hely jöhetett számításba, ahova értem tud jönni. Kati megindult haza a kocsiért én meg sántikáltam visszafelé. Csak 500 métert kellett megtennem de a végén már nagyon komoly gondot okozott minden lépés. Mire kocsiba tudtam ülni már csak fél lábon ugrálás ment. Otthon azonnal jég került rá, és felpolcoltam. Vacsi után már az sem segített. Kezdett dagadni és már minden formában fájt. Nem volt nagy kérdés, hogy erre bizony röntgen kell mert nagy a baj. Szerencsére nem volt törés tehát "csak" valami komoly szalag sérülés volt. Na meg persze az is hogy a sérült bokával futottam még 2 kilométert és ez igen csak megnövelte a bevérzést ami végül a komoly dagadás formájában jelentkezett először. Egy héttel később még mindig így nézett ki.