A költözés mindig nagy szívás. Mostanában nem csinálnám újra. Rengeteg munkával jár és a jutalma a hosszan tartó kényelmetlenség. Kezdtük azzal, hogy még Kalymnosra menet előtt el kezdtük gyűjteni a dobozokat és amit tudtunk hosszú távon nélkülözni azt becsomagoltuk. Így jártak a könyvek pl. meg olyan ruhák amire jó eséllyel nem volt szükség. Aztán hazaértünk a reptérről, kialudtunk magunkat és nekiestünk a komolyabb rámolásnak. Ezt erősen serkentette, hogy tudtuk pár nap múlva kapjuk a kulcsokat. Viszont hátráltatta, hogy a kisszoba kezdett betelni.
Ide még betornyoztunk pár dobozt később de egyértelmű volt, hogy az összes csomagolásra váró nem fog beférni közel sem. És bár a nappali ürült erősen,
a konyhában még rengeteg dobozolni való várt főleg Katira.
Ez még itt nagyon az eleje.
Aztán elérkezett a nagy nap amikor átvehettük életünk első házának kulcsait. És ott álltunk egy üres házzal és tele tervekkel, hogy mit hogyan csinálunk benne. Például azt terveztük, hogy lecsiszoljuk a falakról a sötét festéket, hogy fehérre tudjuk festeni. Ezzel eltöltöttünk közel egy napot mire beláttuk, hogy nem fog menni. Tehát átvariáltuk a terveket és a fehér szobával kezdtük, amit csak 1-2-szer át kellett húzni, hogy tiszta legyen. Ezzel aránylag hamar végeztünk.
Már vissza van szerelve a csillár, csak ki kell takarítani. Ez azért volt jó, mert ide át tudtunk hozni annyi cuccot ami egy menetben a két kocsiba befért. Így lett hely megint és tudtunk tovább dobozolni mikor várni kellett egy egy réteg száradására. Közben kiderült, hogy szerencsére elég három réteg, hogy elfedje az erős színeket a falakon, mehetett tehát a festés mindenhol, csak egy helyen kellett tapétát leszedni.
Ebben például részt vett Kati is de többnyire neki azért dolgoznia kellett, a betegek nem várhattak. Amíg dolgozott én rendületlenül festettem a szobákat. Közben közvetítettem a szomszéd macskák viselkedéséről neki.
Igen ezen a képen van egy macska. Vele később összetűzésbe kerültünk.
Rendületlenül fehéredtek a szobák, és Katinak köszönhetően a fürdőszobák is. Igen, több is van.
Amikor el kezdett eltűnni az utolsó borzasztó szín is akkor már kezdtük elhinni, hogy be tudjuk fejezni időre. Arra az időre amikorra le volt foglalva a kocsi a költözéshez és szóltunk mindenkinek, hogy tegye szabaddá magát. Sőt még egy nappal előbb is befejeztük amire szükség is volt az utolsó dobozok megtöltéséhez és az utolsó bútor szétszedéséhez. Elérkezett a költözés hétvégéjének reggele, mikor jó korán felkeltünk, elmentünk a nagy szekérért és vártuk segítséget. Sosem vezettem még ekkora bódét de nagyon kellemes meglepetés volt, hogy simán ment sőt még élveztem is.
Ahogy ürült a lakás úgy telet meg a ház és ott álltunk vasárnap este egy házzal amiben szinte mozdulni sem lehetett a dobozoktól. Tehát pocokra és bútorokra volt szükség. Ezért elkezdtük tervezni, hogy hova mi kerül, kiszámoltuk, hogy ehhez milyen lapok kellenek és tettünk egy fordulót ez irányba is.
Ebből lett aztán kisasztal az irodába...
... és polc, ...
... sok polc,
még a konyhába is jutott belőle.
Ezzel is eltöltöttünk egy kis időt, mire a három gardrób és a két fürdő megtelt polccal (plusz konyha). Közben olyasmivel is kellett foglalkozni, hogy jöttek bekötni a tévét,
az internetet és még tettünk egy igen hasznos kört az IKEÁ-ban is. Onnan pl. az előző képeken látható irodai asztal (a sötétebb színű), a forgószék, a konyhában az asztal és még ezer dolog. És ott jött szembe ő akiről a mai napig nem tudjuk eldönteni, hogy Rory McIlroy vagy valaki aki megtévesztésig hasonlít hozzá.
Ez így leírva nagyon egyszerűnek tűnik de, bár átvettük a kulcsokat október 20-án, valójában még nem végeztünk vele. És a pakolást jóval előbb kezdtük.
Persze közben olyan apróságokkal szórakoztattuk magunkat mint eladni a régi hűtőt, ezerszer beszaladni a városba csavarért, tipliért, polctartó vasért, élfóliáért. Csak pár dolog ami hirtelen eszembe jutott. De nagyon jó érzés ahogy alakultak a szobák és laktuk be a tereket és vált egyre otthonosabbá a ház. Igaz viszont, hogy a kerthez jóformán még hozzá se tudunk nyúlni. Szerencsére tél van és nem burjánzik a növényzet.
Mostanra már olyan luxust is meg tudunk engedni magunknak mint a rendszeres futás. Sőt most el is jöttünk haza Marcizni.
De ez már egy másik történet. Egy éppen csak elkezdődött történet. ( A félreértések elkerülése végett: a gyermek Zsuzsi és Zoli érdeme, az enyém csak az, hogy ilyen édesdeden alszik. )