A történet első része miszerint van mágnesünk de nem leljük a kanalakat itt olvasható. Tettünk komoly erőfeszítéseket, a kanalak meglelésére, sikertelenül. Mindezt úgy, hogy nagyjából be tudtuk lőni, hogy melyik helyiségben vannak és azon belül is nagyjából merre. Mondjuk egy asztalra és egy-két polcra tudtuk azt mondani, hogy itt kell, hogy legyen. Nem is nagyon kerestük máshol. Ezek közül az egyik polcon tarja Kati a kulcsait, közte a kocsikulcsát. Ez lényeges. Az is, hogy megígértem, hogy felfújom a kerekeit mert eléggé laposak voltak. Miközben öltöztem, odaléptem a polchoz a kocsikulcsért. Közben kicsit túl nagy lendülettel vettem a poláromat és levertem egy csetreszt a polcról. Szerencsére a vastag padlószőnyeg megóvta a porcelánt. Szépen visszatettem a helyére azzal a gondolattal, hogy annyi vackot, emléket őrzünk ezen a polcon, miért nem ide tettük a kanalakat. Csak egy kósza gondolat volt de megállított egy fél másodpercre.
Szép kis gyűjtemény, ugye? És te látod? Mert én is csak alig. Épp csak észrevettem, hogy az egyik tartóból kikandikál valami. Nem nyúltam hozzá, hogy le tudjam fényképezni. Ha nem látnád akkor itt egy közelebbi kép.
Innentől komoly előnyben voltam, mert én már tudtam, hol vannak a kanalak, de végül is nem éltem vissza vele, elég hamar elárultam Katinak is. Igaz komoly nyomás volt rajtam ez irányban.
Végül elnyerték méltó helyüket a hűtőn a mágnesek felhasználásával.
Még van 18 mágnesünk, mit rakjunk fel velük?